Az Új-Zélandot is megjárt magyar edző komáromi története

Induljunk messziről. Hogyan kerültél anno Új-Zélandra?

A leendő feleségemmel az Egyesült Államokban éltünk és ő Új-Zélandon kapott munkát. Szerettünk volna megismerkedni az országgal, így költöztünk. Végül annyira megtetszett, hogy évekre ott ragadtunk. Volt más munkám is, de elkezdtem edzőként is dolgozni. Boldogan éltünk, összeházasodtunk, megszülettek a gyerekeink, szerettünk ott lenni.

Mi fogott meg ennyire távol az otthonotoktól?

Ami nagyon tetszett, hogy teljesen más felfogásban élik mindennapjaikat az emberek. Kedvünkre volt az ottani életvitel és az ország is. Bármerre mész, száz kilométernél sosem vagy messzebb az óceántól, amit hegyek vesznek körbe. A természeti szépségeket is megkedveltük.

Miért jöttetek mégis vissza Magyarországra?

Kevés lehetőség volt az edzősködésre, így a visszatérés mellett döntöttünk. Európa volt a cél, úgy éreztem is több esélyem lesz.

Milyen volt hazaérkezni?

Tíz év távollét után elmondhatom, hogy sok minden meglepett minket. Értem ezt a mindennapokra, vagy magára a kosárlabdára is.

Ezek után jött Norvégia.

Először Szegeden kaptam állást a Szedeáknál az NB I A csoportjában. Ez viszont egy rövid életű dolog volt, mert a klubnál nem nagyon értették az én elképzeléseimet, és mivel az eredmények sem jöttek, karácsony előtt befejeződött az együttműködés. Mi pedig Norvégiába költöztünk és öt évig ott is maradtunk. A következő visszatérésnél már egyszerűbb volt belerázódni a magyar közegbe.

A kosárlabdát kiemelve hogyan tudnád összehasonlítani a Norvégia-Magyarország-Új-Zéland hármast?

Magyarországon és Új-Zélandon erősebb a kosár. Utóbbi országban most például a középiskolások szintjén megelőzte és a harmadik helyre taszította a rögbit, ami ott nemzeti sport. Új-Zélandon tehát egyre többen kosárlabdáznak, ami jót tesz a játék fejlődésének. Ráadásul van egy csapat (New Zealand Breakers), amely az ausztrál ligában szerepel és ez még népszerűbbé teszi a kosárlabdát.

Dolgoztál edzőként az utánpótlásban és női valamint férfi csapatoknál is. Mik a különbségek?

A férfiaknál egy vertikális játék a jellemző, míg a nőknél horizontális. Ez miatt máshogy kell az egyikhez vagy a másikhoz hozzáállni. Abból a szempontból viszont nincs különbség, hogy profi játékosokkal kell dolgozni. A szemlélet, a hozzáállás nem tér el jelentősen.

Az ősszel fejezted be a munkát Zalaegerszegen. Ilyenkor te keresed a lehetőségeket, vagy a klubok találnak meg? Hogy jött a felvidéki megkeresés?

Amikor egy ilyen helyzetbe kerülök edzőként, akkor szinte azonnal elkezdek tűnődni a folytatáson és jelzem az ügynökömnek, hogy szeretnék új munkát találni. Nem egyetlen csapat van, ahol az edzővel nincsenek megelégedve és új szakember után néznek, így akad azért lehetőség. Eltelt pár hét az egerszegi befejezés után és kaptam az információt, hogy Komáromban éppen megüresedett a vezetőedző helye. Benne voltam a kalapban mikor a klub döntött, és végül én lettem a befutó.

Itt elég nagy káosz volt, ha az őszt nézzük. Mennyire voltál tisztában azzal, hogy mit is vállalsz el?

Amikor megérkeztem és tárgyaltam a klubbal már tisztában voltam a játékos- és edzőcserékkel. Általánosságban mondva egyértelmű, hogy ha egy csapat edzőt keres, az azért van, mert ott valami nincs rendben, valami gond van. A legfőbb problémákról tudtam, ismertem a helyzetet. Ennek fényében döntöttem úgy, hogy aláírok. Persze nem láttam ezt életbiztosításnak, hiszen ez semelyik edzőnek nem lett volna ideális helyzet. Sőt, még mindig nem az, még sok minden van, amit másképp kéne csinálni, de dolgozunk, hogy javuljanak a dolgok.

Az első meccsed után volt egy komoly nézeteltérés Svetozar Stamenković és a nézők között. Néhány nappal később ő elhagyta a klubot. Mit lehet tudni a szerb távozásáról?

Én a Zsolna (Žilina) elleni mérkőzés előtt két nappal tartottam az első edzést, december tizenharmadikán. Stamenković ott volt az edzéseken, de sérültet jelentett, én ezt a választ elfogadtam. Velem tehát sosem tréningezett. Ez alatt a két nap alatt kaptam információkat arról, hogy korábban hol játszott, hol nem, hogy sokat volt sérült. Talán ez miatt, és más okok miatt is a nézők kikezdték, kifejezték nemtetszésüket. Annak szemtanúja voltam, hogy mi történt a találkozó után. Én ebbe nem tudtam belenyúlni, a játékosok igyekeztek békíteni a feleket. Azt gondolom, hogy az ő távozása annak az egyenes következménye volt, hogy addigra az ő helyzete már nagyon megromlott a helyiekkel. Nem csinálnék egyébként ebből már túl nagy ügyet. Hoztunk az ő helyére játékost, aki nem csak játékban, hanem emberileg is beillik közénk.

Mit lehet tudni a további sérültekről?

Lukáš Bolekkal már találkoztam, bemutatkoztunk egymásnak. A klubban dolgozók és játszók elmondása alapján van elképzelésem, hogy mire számíthatnék tőle. Edzeni viszont nem láttam, hiszen rehabilitáción vesz részt. Remélni tudom, hogy a tavasszal már tudunk számolni vele a pályán, de kérdéses hogyan alakul számára ez az idény. Austin Williams már a Zsolna elleni meccs után jelezte, hogy Achilles-problémái vannak. Ezek annyira komolyak voltak, hogy nem tudott részt venni az edzéseken sem. Néhány kezelés után a panaszok enyhültek. December huszonnyolcadikán Losoncra (Lučenec) mentünk és az utazás előtt szólt, hogy nem fog tudni játszani, mert újra felerősödtek a fájdalmai. Ezek után leültünk beszélni a hogyan továbbról, hiszen ez egy olyan sérülés, amelynél benne van, hogy hosszabb időre is elveszthetjük, ami számunkra nagy kiesés lett volna a belső posztokon. Így megszületett a döntés, hogy keresünk valakit a helyére és szerencsénk volt, hogy Nebojsa Dukićot 2-3 nap alatt le tudtuk szerződtetni. Williams már nem a klub játékosa. Úgy tűnik, hogy Dukić viszont egy jó erősítés, ezt láthatta mindenki az iglóiak (Spišská Nová Ves) ellen.

Már egy teljes kerettel dolgozol. Mit tudsz mondani összességében a csapatról?

Úgy látom, hogy a társaság nagyon együtt van. Ha szerencséd van, akkor már a szezon kezdetére tudsz egy ilyen közösséget építeni. Mindenki látja és tudja a szerepét, ezt meg is csinálja, és a csapatért dolgozik. Én ezt látom, egy ilyen csapat van most formálódóban. Hogy ebből mit fogunk kihozni a szezon végére, az egy másik kérdés. Azt érzem az edzéseken, hogy nincs széthúzás. Leigazoltuk a harmincegy éves Igor Tratnikot, és a szintén harmincegy éves Nebojsa Dukićot. Nem ma kezdték, így tisztában vannak azzal, hogy miért szerződtettük őket. Maximálisan odafigyelnek a munkájukra és olyan tapasztalatot hoztak a csapatba, amit a többiek elfogadnak. Ez nem mindig van így, ha új játékos érkezik, különösen, ha szezon közben. Nálunk ellenben akik itt voltak, és akik érkeztek, egy jó egységet alkotnak.

Ki tudnál-e emelni két-három játékost, akik a húzóemberek lehetnek?

Ahhoz, hogy mérkőzéseket tudjunk nyerni, három kulcsemberünknek jól kell játszania. Hogy melyik háromnak, az akár meccsenként is változhat, változni fog. Miles (Bowman. Jr.) abszolút egy kulcsfigurája ennek a csapatnak. A már korábban érkezők közül Vlad (Djordjević) játéktudásban és játékintelligenciában is nagyon sokat hozzá tud tenni és húzóember lehet. Mindkét új magas játékosunk, Dukić és Igor (Tratnik) is képes arra, hogy előlépjen, és a hátára vegye a csapatot. Ha még találunk valakit, aki hátvéd poszton tartósan jó teljesítményt nyújt, akkor nagyon rendben leszünk. Viszont úgy érzem, hogy sehol nem vagyunk lyukasak. Az edzésen sincs már ilyen, hiszen teljes kerettel dolgozok. A meccsen bármikor bárkit pályára tudnék tenni, beleértve Lacit, Matejt, Ninit, Pipot vagy Filipet is (Stojanov, Marchyn, Gabrijel, Pipíška, Halmeš). Az, hogy egyiküknek van tizenöt perce, a másiknak pedig kettő, már a következő meccsen megfordulhat. Ez a kiszámíthatatlanság pedig jót tesz.

A korábbi években az volt a jellemző, hogy hét-nyolc játékos játszik a meccseken és például Stojanov vagy Marchyn is sokszor csak elvétve jutott szóhoz. Ezek szerint te folyamatosan meccsben akarsz tartani mindenkit?

Játszhatnék hat vagy hét emberrel is, de egy ilyen hosszú bajnokságban az nem kifizetődő. Ha hosszú távon gondolkodsz, akkor ha lehetőséged van, forgatod a nyolcadik, kilencedik és tizedik emberedet is. Egyrészt azért, mert megbízol bennük, és én meg is bízok bennük, mert tudom, hogy meg tudják csinálni a feladatukat. Másrészt, mert így a kulcsjátékosaidat nem facsarod ki idő előtt. Különböző szerkezetekben tudunk játszani, így a végén a csapategység is egyre erősebb. A kulcsjátékosok is elfogadják az úgymond cserejátékosok fontosságát, és akik kevesebb lehetőséget kapnak is elismerik, hogy kiknek kell a vezérként teljesíteni.

Pipíška és Halmeš a fiatalabb szlovák generációt képviselik, róluk mit gondolsz?

Tehetséges kosarasok, akiknek az edzésen sokat kell dolgozniuk és meg kell tanulniuk, hogy az ott elsajátított dolgokat, hogyan tudják átvinni a meccsekre. Ha odafigyelnek, akkor van továbblépés számukra is. Viszont ők is plusz energiákat adnak a csapatnak. Sokszor azt hiszem, rossz helyen állok, mert Filip (Halmeš) mindig felugrik a kispadról és szinte fel is lök engem ha dobunk egy hármast, nagyon együtt él a játékkal. Ez kell, ez jót tesz nekünk.

Mennyire tudtad megismerni a riválisokat?

Az aktuális ellenfelet mindig megnézem és elemzem. Amikor őket figyelem, értelemszerűen a mezőny másik felét is látom. Kezd kialakulni egy képem a játékosokról, a csapatokról, hogy kinek mi az erőssége, ki melyik szerkezetben gyengébb. Persze kell még néhány hét, hogy teljes rálátásom legyen a bajnokságra.

Az eddig megszerzett információk alapján mit vársz az idény további részétől? Ha meglesz az első nyolc, mire lehettek ott képesek?

A bajnokságnak két része van. Az alapszakaszban nekem mindig az a célom, hogy bejussunk a playoffba. Ha ez meglesz, akkor le tudunk ülni és át tudjuk venni, hogy ki hol tart, és mi lehet a következő célkitűzés. Jelen pillanatban a cél, hogy minél jobb helyen kerüljünk be a playoffba. Ehhez nekünk minden mérkőzésre nagyon oda kell figyelni.

Hogy néz ki Molnár József egy hétköznapja itt Komáromban?

Nézzük a mait. Reggel videóztam, illetve összevágtam azt a klippet, amit délután fogok megmutatni a csapatnak a Privigyéről (Prievidza). Dolgoztam a szerdai meccs taktikáján és stratégiáján, majd jöttem és tartottam egy edzést. Ez után megbeszélésem volt a klub vezetőivel, most pedig éppen interjút adok neked. Ebédidőben néhány játékossal leülök beszélni egy meeting keretében. Délután videózok tovább, hogy még több részletet megtudjak a következő ellenfelünkről. Fél hattól jön egy videózás a csapattal, amit már említettem. Utána jön az edzés, amelyen a saját játékunk mellett a Privigye elleni taktikán is dolgozni fogunk. Este valószínűleg még egy kicsit videózok majd, hogy biztosan ne legyen olyan, amit elmulasztottam a holnapi meccsre való felkészülésben.

Nézzünk egy meccsnapot is.

Szerda. A csapat együtt ebédel majd. Ezt nagyon jónak, nagyon fontos dolognak tartom. Utána elindulunk a mérkőzés helyszínére. Ott jön a szokásos meccsrutin. Körbenézek a sportcsarnokban, megnézem a kispad környékét és hangolódok, majd jön az utolsó megbeszélés, a bemelegítés és a mérkőzés. Utána egy hosszú hazaút következik. Otthon nem fogok tudni elaludni, járni fog még az agyam a játékon.

Mennyire tudtad már megismerni Komáromot?

Voltam már a városban körülnézni, de ennél azért többet akarok. Kell még 1-2 hét, amire meglesz a ritmusa az életemnek. Akkor majd jobban körül tudok nézni, tudok sétálgatni. Ott van a terveim közt, hogy bejárom a várost.

A szurkolói Facebook-csoportban már több bejegyzést is írtál. Miért érezted fontosnak ezt?

Én mindenre és mindenkire odafigyelek. A játékosokat is partnerként kezelem a napi munkában, de így van ez az edzőkollégákkal, a helyi emberekkel, a szpíkerrel, a vezetőkkel és a szurkolókkal is. Mindenkinek megvan a maga véleménye, amit érdemes lehet meghallgatni, még ha nem is értek egyet vele. A szurkolóknak történt beköszönés a része volt annak, hogy elkezdtem itt dolgozni. Úgy gondoltam, hogy üdvözlöm őket és megköszönöm a támogatásukat. Nélkülük nincs klub, nincs csapat. Jókat hallottam erről a közegről, és szeretném elérni, hogy egy szerethető csapat legyen a komáromi. Függetlenül attól, hogy nyerünk vagy vesztünk, szeretnénk kivívni a tiszteletüket, mert megküzdöttünk, és nap mint nap dolgoztunk. Két dolog lepett meg egyébként. Az egyik, hogy ennyien reagáltak a bejegyzésre. Nagyon jól esett. A másik pedig ugye az volt, hogy jelezték, nem kell angolul írnom, hanem magyarul is beszélhetek velük, így innentől ez így folytatódik.

Fotó: Facebook; Karol Scholtz