Legendás focisikerekre emlékeztek Rimaszombatban

Rimaszombati focilegendák csapata
Fotó: Gecse Attila

Sokáig a rimaszombati foci is élte a megszokott életét, addig nyújtózkodtak, amíg a takarójuk és a városi költségvetés ért, amely III., jobb esetben II. ligához volt elegendő. De egyszer csak elkezdtek álmodni, ráadásul úgy döntöttek, az álmaikat meg is valósítják. Két év leforgása alatt a III. ligából feljutottak a legfelsőbb osztályba, ahol három évet húztak ki, de közben még a nemzetközi kupaküzdelmekbe is belekóstoltak. Harminc év elteltével az egykori szereplők egy barátságos mérkőzés keretében emlékeztek az egykori eseményekre.

Igaz, sokan már nem lehettek itt a neves jubileumon, hisz már azon a bizonyos égi focipályán rúgják a bőrt. Az edzők közül nem érte már meg ezt a napot a legendás „fehér Pelé”, Szikora György, aki a klub akkori elnöke, Szántó István szerint a legzseniálisabb edző volt, akivel találkozott, de nem volt könnyen kezelhető egyéniség. Tragikus halála is részben a rimaszombatiakhoz datálódik, már 2005-ben, amikor egy idény erejéig a batyiak ismét a legmagasabb osztályban játszottak, a besztercebányaiak elleni meccs után kapott szívrohamot, amiből még úgy-ahogy felépült, de a kiesés után pár hónappal a következő rohamot már nem élte túl.

Ahogy 2018 óta nincs már közöttünk Vas Ferenc sem, aki többször is „eljátszotta” a megmentő szerepét, s ő ült a rimaszombatiak kispadján azon a bizonyos Sampdoria elleni Intertotó Kupa visszavágóján is 1998 júliusában, ahol a rimaszombatiaknak a genovai Sampdoriát kellett volna legalább két góllal legyőzniük, hiszen Olaszországban 2:0 arányban kikaptak. Nos, a 6 223 néző előtt lejátszott találkozón a Vas Ferenc vezette batyiak Orabinec góljával már a 2. percben vezettek.

Több gól sajnos nem esett, így a gömöriek búcsúztak a nemzetközi kupáktól. Csak érdekesség, hogy a Sampdoria kispadján az a Luciano Spaletti ült, aki ma az olasz nemzeti válogatott szövetségi kapitánya.

A rimaszombatiak egy kört azért túléltek, hisz előzőleg az északír Omagh Town csapatával találkoztak, akiket odahaza 1:0 arányban legyőztek, míg a visszavágó 2:2-es döntetlennel zárult.

De sokan nem élnek már az akkori szervezőgárdából, ahogy nem élte meg az ünnepnapot az egyik legjelesebb törzsszurkoló Zdeno Marek sem, ahogy Oláh Laci bácsi sem, aki nélkül élete utolsó pillanatáig nem volt hazai bajnoki. És még sokáig folytathatnánk a sort.

1993-ban a városban rendezték a Szlovák Kupa döntőjét

Az újkori rimaszombati focitörténelem nyitánya az 1993-as Szlovák Kupa-döntőjéig vezethető vissza, amelyet 1993 május 19-én Rimaszombatban rendeztek mintegy 8 ezer néző előtt, s amelynek abszolút favoritja az akkor az I. liga negyedik helyén álló dunaszerdahelyi DAC volt. De mivel gólt még a hosszabbításban sem tudtak lőni, a kupát tizenegyesekkel az akkor második ligás kassai FC nyerte. A következő évben néhány lelkes futballszerető összefogott, segítségül hívták a Tauris tulajdonosát, Ladislav Sedmákot, a csapat kivált a 13 szakágat összefogó Slovan klubból és önálló utakra lépett.

Az 1994/95-ös évadban megnyerték a III. liga középső csoportját, méghozzá imponáló fölénnyel, hisz 19 ponttal előzték meg a besztercebányai Dukla B csapatát, s további két ponttal a Selce csapatát és az alsókubiniakat.

Piszár József, a csapat gólvágója 23 góllal járult hozzá a sikerhez. A következő évadban a csapat újoncként a II. liga 3. helyén végzett, s mivel épp akkor bővítették az I. liga mezőnyét 12-ről 16-ra, ez is elég volt a feljutáshoz. Az utolsó mérkőzésükön 2:0 arányban győzték le a trencsénieket, az első gólt Karol Kisel edző fia, a másodikat a 2009-ben tragikus körülmények között elhunyt kapus Nôta lőtte tizenegyesből.  A II. ligát akkor a ligetfalusiak (Artmedia Petržalka) nyerték (évekkel később a BL-ben is remekeltek) a zsolnaiak, a rimaszombatiak és a máriatölgyesiek (Dubnica nad Váhom) előtt. Piszár 21 gólt lőtt az idényben.

Még színdarabot is írtak az utolsó meccsről

A batyiak első I. ligás idénye Stanislav Jarábekkal nem indult túl fényesen, az őszi idényt az utolsó helyen zárták. Ekkor érkezett először Szikora György, s az a bizonyos azóta is nagyon sokat emlegetett utolsó forduló, amelyen a kiesés elől menekülő batyiak az első szlovák bajnoki címükre ácsingózó nagyszombatiakat fogadták.

A batyiaknak legalább döntetlen kellett a bentmaradáshoz, legnagyobb ellenfelük a kiesés ellen vívott harcban, a máriatölgyesiek a Slovanhoz utaztak. A mérkőzésen sokáig 1:1 volt az állás, majd jött Vrábel kuriózumszámba menő gólja a hosszabbításban, a rimaszombatiak győztek, bentmaradtak, a bajnoki cím pedig a kassaiaké lett. Rengeteget pusmogtak a mérkőzés után, vajon mennyit is kaptak a rimaszombatiak a kassai vasmű mindenható urától. Piszár el is szerződött Bártfára, majd Kassán kötött ki. Szántó István egy későbbi interjújában nem is tagadta, hogy megkörnyékezte a csapat vezetését a kassai tulajdonos.

2020-ban Daniel Majling és Michal Jánoš, Foci, avagy fehér angyal a pokolban címmel még színdarabot is írt az akkori történésekről, amelyet a nagyszombati Palárik Színház mutatott be Ján Luterán rendezésében. A hercehurca nem tett jót a csapatnak sem, amely szétesett, majd miután a nagyszombatiak edzője, Pecze nem vállalta, hogy átvegye a csapat irányítását (később nem kis meglepetésre a kassaiak edzője lett), Ladislav Jurkemík vezetésével vágott neki az új idénynek.

Az ő helyét vette át tavasszal Vas Ferenc, akivel végül a hatodik helyen zárt a csapat, s így lehetett részese a nemzetközi kupának is. Idézzük ide a csapat akkori névsorát: Nôta, Kakaš, Lukáč – Pavič, Orabinec, Vilím, Duchyňa, Kaličiak, Rupec, Mičega, Vrábel, Ďurica, Siago, Přibyl, Sýkora, Urblík, Mintál, Svintek, Rozsýpal, Slobodník, Václavík, Wallner, Džubara, Žingor, Koščo, Ruszó, Šatka, Romanov, Rebra (edző: Ladislav Jurkemik, majd Vas Ferenc.

De, mint ahogy egy spanyol közmondás tartja, minden kezdetnek van vége, így 1999 tavaszán a rimaszombati futballőrület is véget ért, a csapat csak a bártfaiakat tudta megelőzni, a privigyeieket már nem (tud ma valaki róluk valamit?), s a 15. helyen végezve búcsút intett a legfelsőbb osztálynak. Ahová még egy alkalommal, 2004-ben sikerült feljutnia. A tízcsapatos mezőnyben nem sok babér termett a batyiaknak, Peter Zelenskýt ugyan ismét Szikora György váltotta, de ő sem tudta megmenteni a csapatot, sőt a sok izgalom az életébe került.

A rimaszombati futball azóta visszatért a csendes hétköznapokhoz, tavaly az utolsó pillanatig kellett küzdenie a III. ligás tagságért is, az idén sokáig a II. ligás feljutás volt a tét, de a gyászos tavaszi szereplés miatt örülhettek a biztos középmezőnyi státusznak.

Igaz, öt éve volt egy pillanat, amikor sokáig úgy tűnt, sikerül megegyezni a miskolciakkal egy fociakadémia létrehozásában. De nem sikerült, így új stadion Kassán épült, míg a komáromiak történetük során első alkalommal feljutottak az első ligába. De ez már egy másik történet…

Már nagyon sokan hiányoztak

Napsütéses időben mintegy 250 néző jött össze a jubileumi alkalomra, amelyet még az ún. kemény mag sem hagyott ki, akik negligálták a csapat utolsó bajnoki mérkőzéseit. A szlovák hírességekből álló csapatot és az egykori rimaszombati legendákat Šimko József polgármester köszöntötte, aki röviden megidézte az akkori fényes időket is, majd több egykori szereplőnek emlékplakettet nyújtott át, így Ladislav Sedmáknak, Karol Kiselnek, a legendás korszak első edzőjének, Ján Oštromnak, Norbert Krištának (akik szintén ott bábáskodtak az indulásnál) Boros Gábornak (akinek fia a minap a magyar NB III gólkirálya lett), Piszár Józsefnek és in memoriam Nôta Gyulának, amelyet a fia vett át, aki töretlenül lépked édesapja nyomában, ma az I. ligás besztercebányai Dukla kapusa, de egy félidőn át ő védte a rimaszombatiak kapuját is.

A mérkőzést a jobb kondiban lévő szlovák futball-legendák csapata nyerte 6:2 arányban, a batyiak részéről Rák Róbert és Radek Sasák talált az ellenfél hálójába. De nem is ez volt a léányeg, hanem a találkozás öröme, hiszen sokan hosszú évek óta nem látták egymást.    

„Szép és megható találkozó volt, sajnos, sok hiányzóval. Peter Blaško, Laco Klement, Štefan Koós, Michal Megela vagy Pavol Brndia, egykori polgármester, aki szintén teljes mellszélességgel kiált a csapat mellett” – értékelte a rendezvényt Szántó István, aki 75 éve ellenére ma is a rimaszombati Városi Hivatal vezetője.

„Biztosan nem hiányzott volna kapuslegendánk, Julko Nôta, akinek fiatal életét egy máig ismeretlen gyilkos oltotta ki 2009-ben, de sok szurkolónk is biztosan itt lett volna a lelátón, akik sajnos már nincsenek velünk. De biztosan nem hagyta volna ki a jeles ünnepet Zdeno Marek vagy Pepo Oštrom, hasonlóan Juraj Hrivnákhoz vagy Dušan Dudekhez, akik életüket adták volna a klubért. Ladislav Faškáról nem is beszélve. Sajnos rájuk is már csak emlékezni tudtunk, ahogy a kétségtelenül legendás edzőkre, amilyenek Nagy Sanyi vagy Vas Ferenc voltak. De az élet megy tovább. Azok a kivételes emberek, akik ott álltak a rimaszombati futball legnagyobb sikerének születésénél, nem ünnepelnek velünk, de szívünkben örökre megmaradnak. Ők is méltán váltak legendává és Rimaszombat soha nem felejtheti el őket” – emlékezett az egykori legendás évekre Szántó.

forrás: szurkolo.sk