Zsákovics Sára bemutatkozott a szlovák válogatottban

November utolsó szombatján két góllal mutatkozott be a szlovák női kézilabda-válogatottban a felsővámosi Zsákovics Sára. A sportolás mellett pszichológiát tanuló 20 éves kézilabdázóval a nemzeti csapatig vezető útról és a debütálásról beszélgetett az Új Szó riportere.

Hogyan került kapcsolatba a kézilabdával?

Dunaszerdahelyen a Vámbéry Ármin Alapiskolába jártam, és ott Németh Joli néniék tartottak a kézilabdaedzéseket. Abban az időszakban az volt a jellemző, hogy a fiúk fociztak, a lányok pedig vagy táncolni, vagy kézilabdázni kezdtek. Én az utóbbi csoportba tartoztam, és végül a gimnázium első évéig Joli néniék kezei alatt fejlődtem. A mai napig nagyon hálás vagyok nekik, mert megszerettették velem ezt a sportot. A kezdetekben nem az volt jellemző rám, hogy mindenáron kézilabdázó szeretnék lenni, de idővel ez átalakult. Jöttek a siker-élmények, bekerültem a korosztályos szlovák válogatottakba, éreztem az edzők részéről is, hogy jó vagyok és az eredmények is ezt igazolták. 2018-ban viszont jött egy törés, amikor végigcsináltam a kadétválogatottal az Európa-bajnoki felkészülést, de végül én nem kerültem be az utazó keretbe. Ekkor úgy éreztem, hogy a kézilabdában kicsit megrekedtem, új impulzusokra vágytam. Emellett viszont szeretek tanulni is, ott is jók a képességeim, így eldöntöttem, hogy sem az egyiket, sem a másikat nem akarom a háttérbe szorítani. A családi körülmények azt tették lehetővé, hogy Budapesten folytassam. Így a Szent-Györgyi Albert Gimnáziumban tanultam tovább, és a Pénzügyőr csapatába igazoltam.

Megkapta az új környezetben azt, amit szeretett volna?

Nagyon hálásan gondolok vissza a Pénzügyőrnél töltött két évre. A magyar lehetőségek sokkal jobbak voltak, mint amit korábban tapasztaltam. Volt külön erőnléti edző, gyógytornász, csapatorvos, egy teljesen új és magasabb szintű világba csöppentem. Két évig az olimpiai bronz- és világbajnoki ezüstérmes Erdős Éva volt a vezetőedzőm, akitől rengeteg mindent tanultam. De a már a szegedi akadémián dolgozó Ungi Denise-t is említhetném, aki az erőnléti edzőm volt, vagy a szintén sokszoros magyar válogatott, most a Fradi férficsapatát irányító Pásztor Istvánt is kiemelném. Ő szakmai igazgatóként tevékenykedett akkor nálunk, és a mai napig mentoromként tekintek rá. Amikor eljöttem a klubtól, egy őszinte beszélgetés alkalmával elmondta, érezhető volt az érkezésemkor, hogy voltak hiányosságaim, de ezt a különbséget, az akadémiai rendszerben nevelkedőkhöz képest, sikerült kiegyenlíteni. A szakmai kapcsolatok mellett pedig maradandó barátságokat is kötöttem ott, de két év után kaptam egy megkeresést a szombathelyi akadémiáról. Az életem során sosem féltem váltani, ha az addigi helyzetemnél eggyel jobbnak éreztem az új lehetőséget. Ez akkor is így volt.

Ott volt egy NB I-es csapat, emellett az ifik játszottak a felnőtt NB I/B-ben és az ifjúsági bajnokságban is. Ezek voltak a döntő szempontok?

Így van, hiszen az NB II után magasabb szinten tudtam játszani és az ifiknél is az volt a cél, hogy bekerüljünk az országos négyes döntőbe. Ez is egy rendkívül jól sikerült év volt. Ráadásul az volt az érettségi évem, így arra is sok időt fordítottam. Ez némileg könnyebb volt, hiszen a fővárosból egy kisebb városba kerültem, így a sportnak és a tanulásnak szenteltem az időmet. Szerencsére az érettségi is jól sikerült, és bekerültünk az említett négyes döntőbe is, folyamatosan 60 perceket játszottam az NB I/B-ben, és bemutatkozhattam az élvonalban is, ahol a Ferencváros vagy a Győr ellen is pályára léphettem. Az eddigi pályafutásomban talán ez az év adta a legtöbbet és a köszönet jár Pődör Zoltánnak, az ottani edzőmnek is. Ez után el is tudtam igazolni egy felnőtt NB I/B-s csapathoz, a Szent István SE-hez. Ebben a váltásban nagy szerepet játszott az iskola is, hiszen a Károli Gáspár Református Egyetemen kezdtem pszichológiát tanulni.

Most viszont már az egri Eszterházy SC játékosaként kérdezem.

Igen, talán egy kicsit vándormadárnak mondhatom magam. Farkas Józseftől, az egriek edzőjétől érkezett a megkeresés, hogy a belső posztokra keresnek játékost. Miután felvázolta a tervet, hogy 2-3 éven belül az NB I-et szeretnék megcélozni és biztosítottak, hogy a tanulást is zökkenőmentesen tudom folytatni, elfogadtam az ajánlatot. Itt is profi körülmények között dolgozhatok, a céljaink is megegyeznek, így nagyokat tervezünk a csapattal, és a személyes fejlődésem is a fókuszban van.

A klub honlapján jolly jókerként mutatták be. Melyik az a poszt, ahol a leginkább otthon érzi magát?

Megmosolyogtatott ez a kérdés, mivel fél éve azt mondtam volna, hogy az a legkézenfekvőbb, amit korábban az utánpótlásban leginkább játszottam, vagyis irányító vagyok. Most azonban magam sem tudom megmondani. Próbálom más szemlélettel megközelíteni a posztokat és azt is, hogy ki kezdő és ki cserejátékos. Ma már annyira felgyorsult kézilabdát játszunk, a figurák is úgy vannak kialakítva, hogy gyakran nem a saját posztomon fejezek be egy akciót. Jobbkezesként komfortosabban érzem magam a pálya bal felén, így ha mindenképpen választani kéne, akkor a balátlövőt mondanám, mert most leginkább ott játszom, és ezt a posztot is nagyon szeretem.

A szlovák válogatott a csehországi Chebben rendezett tornára volt hivatalos november végén, de az először kiadott keretben még nem szerepelt, viszont utólag behívták. Hogy tudta meg, hogy számítanak önre?

Nagyon nehéz fiatalként bekerülni a felnőttválogatottba és úgymond kiszorítani onnan egy több tapasztalattal rendelkezőt, így nem is számítottam rá, hogy ebben az évben lesz ilyen lehetőségem. Szerdán órán ültem és folyamatosan csörgött a telefonom. Kimentem és a sok szám közül apukámat hívtam vissza. Ő hidegvérrel közölte, hogy a válogatottól keresnek. Először nem hittem el, és miután visszahívtam az ügyintézőt, tőle is azt kérdeztem, hogy ez igaz-e. Persze átgondoltam, mire vállalkozok, de sokat nem gondolkodtam, és pszichológusi lélekkel az érzéseimre hagyatkozva mondtam, hogy megyek, hiszen ez egy hatalmas megtiszteltetés. A bővített keretnek már tagja voltam, de betegségek és sérülések miatt rám is szükség volt. A klubomnál a délutáni edzés előtt szóltam az edzőnek, aki semmiről sem tudott, mivel még nem érkezett meg a behívóm, de ő és a csapat is pozitívan fogadta a hírt. Egy nappal később már utaztam a csapat után Csehországba.

A többek között Heidi Lökével felálló norvég B válogatott volt az első ellenfél, majd jött a csehek elleni találkozó, ahol be is mutatkozhatott. Hogyan emlékszik vissza erre?

A klubmeccsekhez hasonlítva tudtam, hogy nem jut majd nekem annyi szerep, mint ott, és igyekeztem átkapcsolni magamban, hogy ezt ne kudarcként éljem meg. De már az első meccs előtt is próbáltam úgy készülni, hogy ha kell, 60 percig készen álljak. Ott végül nem kerültem pályára, de a kispadon próbáltam segíteni a többieket akár azzal, hogy biztatom őket, vagy elmondom, amit külső szemmel láttam. Erről is kaptam visszajelzést, hogy ez is jó volt. A csehek ellen a második félidőben szólt a szövetségi kapitány, hogy most én jövök. Először lefagytam és visszakérdeztem, hogy biztos rám gondolt-e? De azonnal az jutott eszembe, amit megfogadtam: „Sári, bármi lesz is, ha pályára kerülsz, mindent megteszel, küzdeni fogsz és bátor leszel, mert nem véletlenül vagy itt!” Mikor becseréltek, nem féltem és arra gondoltam, hogy itt is ugyanolyan a pálya és a labda, ugyanazok a lányok vannak ott, akikkel edzettem, és csak átadtam magam a jó érzéseknek. Nem tudom pontosan visszaidézni, hogyan láttam meg a beállót a gólpassznál, vagy hogyan mentek el a lövések a kapuig, de azt tudom, hogy nagyon élveztem minden percét. Nem itt játszottam a legtöbbet, de biztos, hogy ez az egyik meccs, ahol a legjobban éreztem magam.

Milyen volt a visszajelzés a társak vagy a szakmai stáb részéről?

Olyan játékosok, mint a tíz éve válogatott Bízik Réka, a BL-ben szereplő Karin Bujnochová vagy a Franciaországban játszó Adriana Holejová odajöttek és megdicsértek, azt mondták, hogy biztosan be fognak még hívni, csak idő kérdése. De az edzők is gratuláltak, megköszönték a hozzáállásomat és azt is, hogy az utolsó pillanatban is tudtam csatlakozni. Valamint a játékomra is azt mondták, hogy jó volt, pozitív és építő tanácsokkal láttak el, és azt éreztették, hogy lesz keresnivalóm a válogatottban. Nagyon sokat adott ez a pár nap és ez a 15 perc játék is.

Mik a céljai a következő időszakra?

A tanulásban és a kézilabdában is mertem és merek nagyot álmodni, hogy a legmagasabb szintre jussak. Ez kézilabdában az NB I-et, a nemzetközi kupákat, a felnőttválogatottat jelenti. Amit pedig már a következő bajnokin is szeretnék belevinni a játékba, az az, hogy ezt az érzést újra átélhessem. Imádom, amit csinálok, felhőtlenül jól érzem magam és ezt szeretném a mindennapokban is megélni.

forrás: ujszo.com